A foci szeretete tartja a pályán – interjú Dombi Tiborral

Szeretet – ebben az egy, sokat mondó szóban foglalható össze Dombi Tibor viszonya a labdarúgáshoz. Bár már nem az első csapatban játszik, a DVSC szurkolók neve hallatán még mindig mosolyra derülnek, igazi közönség kedvenc ő, jó adag öniróniával. Épp ezért nem sértődik meg a Trollfocis mémeken, sőt jókat derül rajtuk.

-         Épp egy vetítésről jöttél. Mit néztél meg és hogy tetszett?

-         Tankcsapdát néztem. A 25 éves évfordulóra készült dokumentumfilmet a zenekarral, meg a stábtagokkal. Megtiszteltek, hogy engem is meghívtak a premier előtti, előtti vetítésre. A kritikám pozitív, tetszett. Elég elfogult vagyok, a lemezek után se volt még olyan, hogy tudtam volna rosszat mondani. Ahogy nézem a Tankcsapda pályafutását, nemcsak én vagyok így ezzel, hiszen egyre csak nő a rajongótáboruk, úgyhogy biztos jó úton haladnak, és jól csinálják a dolgukat. Én egy rajongójuk vagyok, aki egyben jó barát is, úgyhogy elég furcsa állapot ez. Épp nemrég jöttünk haza Lukáccsal egy futóversenyről, egy félmaratonról, ahol négy-öt napot együtt töltöttünk, most pedig átmentem barátból rajongóba, a két állapot közti ugrálást már sokszor megtettem.

-         Térjünk rá a DVSC-re. Mi a státuszod most hivatalosan?

-         A második csapatban játszom, illetve pályaedzőként dolgozom. Szatmári Csabi a vezetőedző. Ide azok a játékosok jönnek le az első csapatból, akik nincsenek a keretben a hétvégén, illetve van 10-12 állandó játékos, 20-22 éves srácok, akik itt vannak állandóan és így jön össze a csapat. A harmad osztályban játszunk. Annyi a hátrány, hogy van az Újpest II., a Diósgyőr második csapata, meg mi, és a szabályok szerint ezekben a csapatokban csak 3 túlkoros lehet, tehát ha az első csapatból valaki ide jön, akkor én nem tudok játszani, hanem mint másodedző funkcionálok azon a meccsen. Tavaly nyáron szereztem a legalapabb képesítést, a „C”-t, ez az edzői papírom. Szóval ez van, de még most nem érdekel, hogy edző legyek, sokszor elmondtam már, de még mindig a „még most” - nál tartok, nem vonz ez a hivatás, aztán majd az élet megmondja, lehet, előbb-utóbb be kell állnom a sorba.

-         Összesen hány gyerekkel dolgoztok napi szinten?

-         Napi szinten olyan 12-16 között. Ha hétvégére lejönnek azok, akik nincsenek az első csapat keretében, és azokkal együtt edzünk, akkor vagyunk 18-20-an.

-         Az első csapattal milyen a kapcsolatod most?

-         Ritkán találkozunk, mert mi mindig délután edzünk, ők délelőtt. Ha netán délután edzenének, akkor mindig bemegyek hozzájuk, beszélgetünk egy kicsit, szóval mondom az okosságokat…hülyeségeket…(nevet)

-         Lépjünk a múltba egy picit. Mi fogott meg annak idején a sportban? Nem véletlen, hogy nem labdarúgást mondok.

-         Az iskolában tornáztunk, atletizáltunk, birkóztunk, de végül is a focival kezdtem, mert ezek mellett mindig ott volt a foci. Testvéreimmel az udvaron fociztunk, sokkal többet, mint a mai gyerekek, mert nem volt benti szórakozás. Amikor Sárrétudvariban lejátszottuk a bajnokit, még utána is kimentünk focizni, szóval mindig ott volt a foci, nyáron főleg. Úgyhogy ez volt a fő, aztán persze az iskolában mindent csináltunk. Nem volt nagy merítési lehetőség, így ha kellett, elmentünk atlétika versenyre, vagy tornász versenyre, vagy amikor létrejött a birkózó szakág azt is kipróbáltam.

-         Ma Dombi Tibor tornászt nehezen tudom elképzelni…

-         Itt igazából egy tesi órát kell elképzelni, tehát nem gerendát, meg szalaggyakorlatot. A tananyag része volt, de voltak versenyek. Én testnevelésből jó voltam, és nem volt nagy merítés, így aki sportban jó volt, az csinált mindent.

-         Hogy lett ebből a sportszeretetből profi futball?

-         Mindig is focista szerettem volna lenni, de nem az volt a gondolatom, hogy profi vagy sztár, tehát nem a fényűzés, a csillogás fogott meg, mint a mai gyerekeket, akiket több hatás ér. Én magát a focit szerettem. Volt olyan, mielőtt bekerültem Debrecenbe, hogy atlétika versenyt nyertem, de már akkor is mondtam, hogy focista szeretnék lenni. Aztán egy alkalommal beválogattak a megye válogatottba, és Madar Csabi is abból a faluból volt, Sárrétudvariból és vele üzent az edzőm, Sidó Csaba bá’, hogy lenne lehetőség. Így kezdődött. Nyolcadikba már úgy jártam be edzésekre, hogy elmentem iskolába, utána ellógtam a harmadik óráról és egy héten egyszer bejártam, még édesanyám se tudta az elején. Nem tudatosság volt ez, meg nem volt ez nagy szám, amit én csináltam, egyszerűen csak szeretet a foci iránt, végül is akkoriban mindenki ezt csinálta.

-         Ha azt mondom Neked, hogy holnap megbízlak egy futball klub vezetésével, és kezedbe adok minden feltételt, akkor mivel motiválnál egy mai fiatalt, hogy labdarúgó legyen?

-         Nagyon összetett dolog ez, szerintem ebben vagyunk lemaradva. Mert ma, amikor ilyen nagy anyagi támogatást kap a futball, akkor jön rá az ember, hogy nem mindenben a pénz a fontos, én is inkább az emberi dolgokat nézem mindig. Például én a szurkolók távolmaradását is abban látom, hogy mi labdarúgók sem vagyunk elég „emberek” hozzájuk. Ezért nincs meg a szeretet a foci iránt, vagy inkább a csapat iránt, mert jobban kellene mindenkit tisztelni. Ám ez nagyon nehéz. Most itt vagyunk épp az utánpótlás öltözőjében, és mindig ez a téma. Mindenki mond valamit, egy részigazságot, és mindegyikben van valami.

-         Miket mond egy fiatal, mennyire látja reálisan a dolgot?

-         Sokszor nem látja. Én úgy gondolom, hogy ezek a srácok, ahogy a régiek szerettek focizni, nem szeretnek, tisztelet a nagyon kevés kivételnek. Annyi minden inger éri őket, ma már nincs olyan, hogy csak a futball, mint a ’80-as, vagy a ’90-es években, amikor az ember annyira a focira koncentrált, mert sok minden nem volt, a futball meg mindent elvitt. Én csak magamból, meg a társaimból indulok ki, amikor azt mondom, hogy nem voltam kirívó, amikor azt mondom, hogy szerettem focizni, mert mindenki szeretett, ez volt az életünk. A mai generációról ez már nem mondható el, mert nekik ez már egy szakma is, a szülő is mondja, hogy menjél focizni, mi még inkább titkoltuk, én is beszöktem Debrecenbe. Az iskolát elvégeztem, mert a szüleim azt gondolták, hogy szakma legyen a kezedben, és a foci az csak egy szórakozás, tehát ezt még mi is így fogtuk fel. Még akkor is, amikor megkaptuk az első prémiumot, fizetést. Csodálkoztunk ezen. A mai gyerekeknek ez a világ, ez motiválja őket, de ez nem az ő hibájuk…ilyen a világ.

-         Nagy dogma az, hogy a sport fegyelemre nevel. Ez kiveszett szerinted?

-         Azért szerencsére nem, mert látunk jó példákat is. Például a határon túl, nálunk is van ilyen, csak itt sorba kellene rakni a dolgokat, kellene egy fontossági sorrend. Nálunk valami nem működik, ez látszik, az utánpótlásnál is.

-         Te hogyan neveled őket? Feltételezem, hogy nemcsak a gyakorlatokat osztod ki.

-         Nem folyok bele túlságosan, mivel még játékosnak is tartom magam. 22 éves srácokkal vagyok, nem megyek bele….

-         Felbosszantod magad?

-         Igen….az elején volt ilyen, ma már nincs. Nem akarok abba a hibába esni, hogy folyton azt mondjam nekik, hogy „bezzeg az én időmben” hogy voltak a dolgok. Ne érts félre, nem rossz gyerekek, csak ilyenek az őket érő hatások. Például, egy beszélgetés alkalmával felhozódott, hogy voltam válogatott. Mondtam, hogy 35-szörös. Az volt rá a válasz, hogy téééényleg…akkor jó sok prémiumod volt…Tehát ez jött le…Most mondtam egy példát….És ez nem egy rossz, buta gyerek volt, csak ilyen hatás éri.

-         Ezek után nehéz megkérdezni, hogy hogyan látod a magyar foci jövőjét, mert ha azt mondod, hogy megvan a támogatás, akkor mi a nem jó?

-         Nem tudom, ezzel beállok a sorba….

-         Jól működő nyugati példák ide hozatala?

-         Igen, ezt szoktam mondogatni. De nem ezen múlik, mert ez lenne a legegyszerűbb, hogy megnézzem az interneten, hogy például a Barcelona mit edz, és egy éven át ezt a programot csináljuk mi is.

-         Ott mi a plusz? Kizárólag a pénz?

-         Nem. Inkább a miliő, ami körülvesz mindenkit. És ebbe benne van a szurkoló, az újságíró, a futballista, mindenki. A gond a fejünkben van. Néha úgy beszélünk ezekről a problémákról, mint kívülállók, pedig ezek végül is mindenkit érintenek. Mindenki elmegy a szép, nagy, modern stadionok mellett, amelyekben nincs néző. Lehet, hogy nem „1” nagy probléma miatt, lehet sok kicsi miatt van ez így, de valami probléma van. Nem lett rosszabb a foci, mint 5 vagy 10 éve, mégsem jönnek a nézők.

-         Mégis csinálod. Mi ad erőt, hogy mégis itt vagy?

-         A foci szeretete. Amikor a pályán vagyok, ezekről mindig elfeledkezem. Ez vitt előre mindig. Ha edzésen vagyunk 12-en, arra koncentrálok, hogy menjünk, csináljuk, és nyerjem a csapatom egy egymás közti játékban, és én akkor már nagyon boldog vagyok.

-         A Debreceni Labdarúgó Akadémián beszélgetünk. Jónak tartod ezeket az akadémia utánpótlás rendszereket?

-         Igen. Rengeteg pénzt tettek bele, nagyon klasszul megcsinálták, ebben átvettük a külföldi példákat. Most már „csak” a megfelelő alkalmazáson van a sor, hogy egy ilyen modern, mindent kielégítő környezetben jó focit tudjunk csinálni. Most jöhetne a szemléletváltás, mert úgy érzem, még mindig túlélésre játszunk. Vagyis a mentalitásunkkal van a gond. Például: amikor meglát valaki egy szemetet az utcán, nem veszi fel, és jön az utána jövő, aki szintén nem veszi fel, mert az előtte lévő sem tette meg. Na, ezen a mentalitáson kellene változtatni, de ez sokkal nehezebb, mint ahogy most kimondjuk. Ehhez jöhet még egy-két plusz, egy jó marketing például, most mondtam egyet.

-         Ha már kritikákról beszéltünk, mit szólsz a Veled szembeniekhez? Itt van például a Trollfocis mém áradat a koroddal kapcsolatban, bár talán inkább ezt iróniának lehetne nevezni...

-         Nekem vicces volt mindegyik. Én egy jó adag öniróniával rendelkezem, szeretem az ilyen fajta humort is. Megjelent egy könyvem, ami ilyenekkel van tele, úgyhogy mindig jót derülök ezeken.

-         Magánélet?

-         Köszönöm jól vagyok. Van egy kislányom, most lesz 10 éves, külön élünk az anyukájától már 7 éve, de közben jól kijövünk egymással. Ő a volt csapattársamnak, Czvitkovicsnak a felesége már azóta, Pesten laknak, úgyhogy minden héten túra van. Amikor én megyek, akkor ott alszom náluk, tehát normális a kapcsolatunk. Karácsonykor például együtt vagyunk, sőt még ott van Cicónak az anyukája is, tehát sokan pislognak, hogy milyen hülye helyzet, de én jól vagyok így. 43 évesen már ki lehet jelenteni, hogy nem vagyok egy „kapcsolatos” ember, próbálom őszintén élni az életemet, próbálok nem becsapni senkit, de az együttélés az nem egy egyszerű dolog.

-         Zenekar? A Wyrfarkas alapítója vagy, mi történik Veletek mostanában? Koncertek jönnek…

-         Igen, van jó néhány. A Nagyerdei Stadion most lesz 2 éves, és felhívtak, mi lenne, ha játszanánk a születésnapi bulin. Nem könnyű: öten vagyunk ötfelé, most beszéljük majd meg, hogy állunk idővel, hiszen mindenki éli az életét, nem vagyunk profi zenekar, nem is leszünk. Ez egy hobby, de azért ezt is teljes erőből igyekszünk csinálni. Próbálunk, új zenéket csinálunk, fellépünk, nagyon szeretem a zenét, úgyhogy remélem minél többször fogunk fellépni.

-         Köszönöm a beszélgetést!

-         Én is köszönöm!

Tasi Tibi
(Fotók: Derencsényi István)