A Wing Tsun maga érdekes elegyet képez; az észak-kínai erős, kemény és a dél-kínai lágy, az erő elvezetésének elvén működő harcművészeti stílusokból egyaránt merítkezik. Szintén az erő elvezetésének elvét követi, tehát úgy küzd, hogy az erőnek nem áll útjába, hanem elengedi azt, majd ezen erő felhasználásával támad vissza. A leginkább akkor tudjuk elképzelni a Wing Tsun harci működését, ha a rugalmas bambuszra gondolunk, amely az erőnknek engedelmeskedve elhajlik ugyan, de amint elengedjük, bizony vigyáznunk kell, nehogy az visszacsapódva fejbe vágjon.
A hatékony Wing Tsun küzdő olyan, mint a víz: megtartja a kapcsolatot az ellenféllel, „körbefolyja”, szinte nem engedi lélegezni sem; a védelmén nyíló legkisebb résbe is behatol és támad. Akár a szellem, amelyet megfogni nem lehet, vagy a kígyó, amely mindig kisiklik az ember ujjai közül; a Wing Tsun küzdő kisiklik ellenfele markából, a feszítéseket elvezeti, a leszorítások olyannyira hasztalanok vele szemben, mintha egy marionett bábut akarnánk lefogni.
Miért követi azonban a Wing Tsun az északi stílusok kemény, alacsony rúgásait a déliek lágy, könnyed mozdulataival szemben? A Wing Tsun története erre választ ad. A stílus sok más déli eredetűvel azonos felfogásban arra épül ugyan, hogy a gyengébb testalkatú győzedelmeskedjen az erősebb felett, mégpedig technikával és gyorsasággal. Tekintettel azonban arra, hogy Ng Mui a stílus létrehozásakor már idős volt, nem érezte kényelmesnek és biztonságosnak a bizonytalanabb magas, rúgások kivitelezését, testi jellemzőinek inkább az alacsony, döfő jellegű rúgások kivitelezése felelt meg. Ez az alapja az agresszív visszatámadásnak is: egy idősebb, gyengébb ellenfél nem hagyhat lehetőséget az erősebbnek arra, hogy visszatámadjon. Azzal, hogy nő alapította a Wing Tsunt, a küzdelemben olyan küzdő taktikát hozott létre, amelyben a Wing Tsun harcos az ellenfelét nem irányítja, törekszik a saját hasznára formálni, az ellenfél támadó energiáját elvezeti, és ő maga használja fel. Sosem állítja meg ellenfelét; hagyja, hogy a támadó végrehajtsa, amit akar, csakhogy úgy és olyan körülmények között, ahogyan az az ő számára hasznos és úgy sújt le a támadóra, hogy az az utolsó pillanatig úgy hiszi, győztes helyzetben van. Az a bizonyos végső pillanat pedig, amikor végül rádöbben a hibájára, már késő.
Mindezzel együtt tévhit, hogy a Wing Tsunhoz nem szükséges testi erő: bizony szükséges hozzá, mint bármelyik másik harcművészeti stílushoz. Nincs azonban szükség hatalmas erőre ahhoz, hogy hatékonyan űzhessük: a küzdő felek között a győzelmet nem feltétlenül a fizikai erőfölény, hanem a technika, a gyorsaság és az ügyesség magasabb szintje biztosítja.
A Wing Tsun gondolkodó harcművészet: a mozdulatok és technikák sorai úgy illeszkednek egymásba, mint a kirakós apró darabkái. Minél többet sajátít el a harcművész ezen technikákból, annál inkább átlátja azok rendszerét, a mögötte húzódó, évszázadok által csiszolt logikát. Az évszázados csiszolás azonban nem jelenti a rendszer megbontását. Azok, akik e logikát felrúgják, oda nem illő technikákkal ötvözik, egy széteső rendszert kapnak, amely akár a homokká porló ősrégi szobor, kifut a kezükből, nem áll össze egységes, használható rendszerré!!
A Wing Tsun nem használ látványos, ámulatba ejtő, nehezebben kivitelezhető technikákat. A mottója az egyszerűség, és a hatékonyság. Minden olyan mozdulatot, amely a puszta, haszontalan látványt szolgálja, a mesterek a századok során kihagytak belőle. A mozdulatai egyszerűségükben is szemet gyönyörködtetőek, mellőzik a magamutogatást, csakis az eredményre koncentrálnak, a többit meghagyják a mutatványosoknak.
